A mi hódunk
Rügyfakadás
Tavaszodik, egyre fogy az ősszel felhalmozott zsírtartalék. A mi hódjainknak ez az évszak idén sem bővelkedett tartalmas, energiadús táplálékban. Leszámítva a már sokat emlegetett, méregdrágán vett ajándék almákat. Raktárkészletük, az ősszel felhalmozott ágak is megfogyatkoztak, lekopaszodtak. A vegetáló növényzetből egyedül a frissen megrágott fák viszonylag lédús kérgüket adták ajándékul (nem önszántukból) az egyre éhesebb hódoknak. A sikeresen kidöntött fák fiatal hajtása csak hab volt tortán. Ám az egyre melegebb napok hatására lassan előbújnak a fűz- és a nyárfa rügyei. A fagyos föld alól utat törnek a zsenge fűszálak. Ébredezik a természet, és a már viszonylag fejlett fiatal generáció tagjai is egyre távolabb merészkednek éjszakai felfedezőútjaik során a tó vizén.
Melegebbek a nappalok és az éjszakák, fagyoskodásaim lassan a múlt homályába vesznek. Ezért minden lehetőséget kihasználok, hogy a lehető legtöbb időt tölthessem a tóparton. Eleinte álcázásként egy elhasznált ponyvát tekertem magam köré. Meleg ruhába öltözve, a víz széléhez minél közelebb, hason fekve a földön, kezemben a fényképezőgéppel és egy zseblámpával vártam rendszeres esti, már-már percre pontos érkezésüket. Hogy honnan tudtam a helyszínt és az időpontot? Egyszerű rá a válasz. Egyrészt a horgásztársakat kérdezgettem, merre és mikor látták őket, illetve kerestem jellegzetes partszéli hancúrozásaik nyomait. Olyan helyeken találtam jelenlétükre utaló nyomokat, amelyeket már előttük a felnőttek „bejárattak”. Azaz területük határait jelző, sárcsomókkal és szagmiriggyel megjelölt sárkupacokat, amelyek a hívatlan látogatókat figyelmeztetik arra, hogy el innen, ez a hely már foglalt. A három legfiatalabb testvér érkezését mindig megelőzte a szülők egyikének vagy egy idősebb testvérüknek terepfelmérő szemléje. Miután meggyőződtek róla – természetesen tisztes távolságot tartva –, hogy csak én fekszem a földön, gondolom, valamilyen módon jeleztek a kicsiknek, indulhat a partra szállás. De miért ragaszkodtak ehhez a helyhez? Erre is hamar rájöttem. A part mellett sekély a víz, rajta egy a zátonyra futott régi öreg fatörzzsel, állandó pihenőt biztosított a megfáradt hancúrozóknak. Sőt ezen a fatörzsön eljátszhatták az „enyém a vár, tiéd a lekvár” kedvenc játékukat.
Ami pedig talán a legfontosabb, mindez egy eperfabokor alatt van, közvetlenül a part mellett, ami eperérés idején hódnak, halnak egyaránt gazdagon, mondhatni, „marokszám” szórta édes gyümölcsét. Bárcsak ott tartanánk. Jégolvadáson, hóolvadáson már túl vagyunk. De a talajt még többségében a tavaly lehullott hó és fagy által megviselt levelek borítják. Ám a szőnyegmintaszerű levelek közt elő-előbukkannak a friss zöld és zsenge fűszálak. Ezeket már örömmel habzsolják a kicsik. No meg a szabadság mámora lelkesíti őket. Tudom, anyjuk ott van a szemközti part egyik rejtett zugában, és mindent lát. Féltő ösztöne egy pillanatra sem lankad. A legkisebb gyanús jelre riasztja kicsinyeit. Tőlem nem kell tartani, én csak halkan és viszonylag mozdulatlanul nyomogatom elzsibbadt kezemmel az exponálógombot. Azért nem olyan idilli a helyzet. Hamar rájövök, hogy egy vöröshangya-kolónia bejáratott útvonalát keresztezi a legjobb fotózási lehetőségeket nyújtó fekvő pozícióm. A többit az olvasó képzeletére bízom. Mindenesetre mások komoly tréningeken hatalmas összegeket fizetnek azért, hogy próbára tegyék tűrőképességük határát. Ezt a személyiségformáló vagy inkább önkínzó módszert bárki bevállalhatja akár a saját lakhelyéhez közeli erdő vagy mező valamelyik szegletében. Ingyen és bérmentve. Ha a csípések fájdalmától akár egy apró rezdülést is tettem volna, aznapra befejezhettem volna a fényképezést. Ki kellett találnom, miként kerülhetem el a hangyák akkurátus vonulását és a mindenen is áthatoló, méltatlanul és fájdalmasan kínzó harapásaikat. Azzal tisztában voltam, hogy ők egy centit sem tágítanak. A hely nagyon kicsi volt köztem és a víz között. Ezért egy új pozíciót kellett felvennem, a parttal párhuzamosan feküdve folytathattam a fotózást. Igen ám, de így még nehezebbé vált a munka. Zsibbadt mindenem. A vöröshangyák és a víz közé szorított keskeny sáv minden volt, csak nem ideális körülmény a fényképezéshez. Egy életre megtanultam, nem érdemes ezekkel az apró vörös ördögökkel ujjat húzni. Úgyis én húzom a rövidebbet. Bevallom, a hódok bizalmát némi kiegészítő jutifalattal is megerősítettem. Ugyan mi mással, mint a már jól bevált almával. Ha nem mondtam volna eddig, akkor most teszem, és megerősítem, a természetfotók többségét előre megtervezzük. Növények, tájak fotózása esetében kivárjuk a megfelelő körülményeket, a szép virágzást, a kék órát és számtalan más, természetes légköri viszonyt, mint például a párát vagy a táj homogén, egyenletes vagy súrolt természetes fényű megvilágítását. Az apróbb rovarokat, kétéltűeket is aktív táplálkozási és nászidőszakuk idején igyekszünk lefotózni. Ha kevés hozzá a fény, akkor mesterséges fényeket is alkalmazunk. A madarak és emlősök fotózásánál gyakran használunk csalikat, amelyek tudatos kihelyezésével elkészíthetjük megálmodott felvételeinket. Ami etikátlan és állatkínzásnak számít, ha élő csalikkal dolgozunk. Ma már szerencsére nincs olyan természetfotós pályázat, amely ezen módszert tolerálná. A legkisebb gyanú felmerülésekor kizárják a fotót, és a fotóst örökre kitiltják a versenyekről. Nem érdemes kockáztatni. Bizonyos fajoknál az állati ösztönökre, olykor kiszolgáltatottságukra alapozva alkalmazunk olyan trükköket, amelyek még beleférnek a természetfotózás ezen írt és íratlan etikai szabályaiba. Ez utóbbi különösen fontos alapszabály. A lényeg, hogy ne legyen ez által az adott faj kiszolgáltatva céljaink elérésének, és ne alakuljon ki függőségi viszony ember és állat között. Őrizzék meg ennek ellenére is fennmaradási képességeiket, független önfenntartó képességüket. Az alma, amit kaptak és kapnak, ott van mindenhol a tó partján. Bármikor elérhetik. Nem tájidegen. Ugyanúgy a körtére, a szilvára, az eperre is igaz ez. Ismerik, és része mindennapi életüknek. Persze a primőr fogyasztása kivételesen kellemes, és immunerősítő hatása vitathatatlan, ezt aláírom. De vannak olyan lehetőségek is, különösen tél végén, amikor a tógazdák végigjárva a horgászhelyeket, ellenőrzik, mely fák ágai vagy cserjék foglalták el a kijelölt horgászhelyeket. Ezeket szépen kitisztítják, összegyűjtik, és elviszik egy komposzttelepre. Akarom mondani, elvinnék, ha hagynám, de nem hagyom. Kérésemre a közeli leshelynél hagyják, hogy onnan vigyek napi rendszerességgel a kicsiknek, nagyoknak könnyen hozzáférhető a zsenge hajtásokból. Így a tópart sok fáját is megkíméljük attól, hogy a mi hódjaink komoly energiákat fektetve a nagy fák kidöntésébe, hasonló finom falatokhoz jussanak.
