A mi hódunk
Fehér holló
A nyári zivatarok az utóbbi években sajnos oly ritkák, mint a fehér holló. Igaz, néhány évtizede maga a holló is ritkaságszámba ment. Napjainkban viszont az erőmű vagy Paks közelében hangját egyre többször hallhatjuk. Idővel lehet, hogy még fehér hollót is láthatunk? „Következésképpen” a nyári zivatarok száma is idővel sokasodhat? Na, persze! Tudománytalankodásomat inkább hagyjuk. Azért a hódoknál ez a logika mégis bejött. Két évszázadon át nagyon kevesen láthattak errefelé hódot vagy annak rágásnyomait. Mára pedig mást sem hallani, mint hogy milyen sok van belőlük.
Mivel territoriális fajról beszélünk, gyakorlatilag az állomány gondoskodik az önszabályozásáról. De az ember számára nemkívánatos nagyszámú populációt valószínűsíthető, hogy rövidesen egy mindenki által elfogadható mederbe kell terelni. Azaz természetes ragadozók híján az ember veszi át a gyérítés feladatát. Ezt várom a legkevésbé. Pedig már megtörtént a nyugati országrészen. De fotózása történetének még igen az elején járok. Amikor még mifelénk is ritka volt, mint a fehér holló. Az előző rész kitérője után kezdődjék a „több mint Ezeregyéjszaka” története. Igen, 2018 nyarától napjainkig bizton állíthatom, a hódok fotózásával töltött éjszakáim száma már jóval meghaladta az ismert mese címszámát. Nyár végén a Kondor-tó halőrháza melletti nyárfák egyikét villámcsapás érte. A kettétört fa megmaradt törzsén még ma is látható jellegzetes árulkodó jele, a függőleges hasítás nyoma. A közel húszméteres nyárfa koronája nem bírta sokáig, hatalmas robajjal dőlt a vízbe. Úgy vélem, hogy a tó másik felében még a hódüreg lakói is meghallották. Mi sem támasztja alá jobban feltételezésemet, hogy másnap éjjel már a terített asztalnál vacsorázott az egész család. A vízbe dőlt fa egy kis része a partoldalon maradt. Eleinte rejtekhelyként használtam a fotózáshoz. A hódok szempontjából az égből jött áldás jó ideig biztosította esti betevőjüket, nekem pedig nap mint nap a találkozást a szinte percre pontosan érkezőkkel. Hatalmas mennyiségű fa volt a vízben, mégis eljött az idő, amikor csak a lecsupaszított vastag ágak és a törzs parton maradt része maradt meg. Vitathatatlan, hatékony rágcsálóval van dolgunk.
A part szélén sokféle fiatal sarj színesítette az esti menüt
Ahogy fogyott a fa, úgy ritkultak az esti látogatások. Azok is az „aprajafalva” csoport tagjai, az újszülöttek voltak. Az idősebbek valahol máshol keresték tartalmasabb esti adagjukat. Akkoriban nekem a kicsik is nagy újdonságnak számítottak. Mivel attól tartottam, ők is hátat fordítanak nekem, taktikát váltottam. Az építészet segítségét kérve gyorsan egy, a víz szintjével szinte azonos magasságú stéget építettünk, amelyen egy hevenyészett sátor takarásában szinte a vízen kuporogva várhattam és fotóztam az esti jövevényeket.
Az első hódlesem (fotó: Rákosi Tamás)
De ez vajmi kevés lett volna a sikerhez. Kellett hozzá csali is, amiből bőven volt a parttól távolabb. Fiatal csemeték ezrei veszik körbe – néhol áthatolhatatlanul – a tópartot. Ettől is tartom a Kondort a legkedvesebb pihenő- és horgásztónak. Kicsit akadós, néhol meredek, de igazi kihívás az ilyen vadvíz az ezt szerető sporiknak. Na meg a hódoknak! Hát nekiláttam az amúgy is a tógazda által rendszeresen gyérített dzsumbujt ritkítani. No, ne tessék erdőirtásra, inkább csak néhány karvastagságú ág kivágására gondolni. Azt is olyan részen, ahol már zavarták egymást az ágak a növekedésben. A kis hódok nagyon meghálálták a gondoskodást. Jöttek, mintha zsinóron húzták volna őket. De nem egyedül. Mai napig zsigereimben érzem, ahogy a stégen kuporgok, és centikkel alattam a hatalmas test a víz alatt lassan elhalad. Tudtam, hogy a szülők vagy a nagy testvérek egyike ellenőrzi, nincs-e veszély, mielőtt a háttérben várakozó ifjoncokat ráengedi az esti partira. Miután meggyőződtek róla, hogy számukra én az ártalmatlan fotós Róbert bácsi vagyok, nem egy hívatlan vendég, jöhettek a gyerekek.
Az őrszem óvatosan érkezik, tudja, hogy ott vagyok
Nem voltak ott egyfolytában, így sokszor a folyamatosan és monotonon hullámzó víz látványa és hangja álomba szenderített. Csak akkor ébredtem, amikor valami fura rágcsálóhang ismétlődése csengett a fülembe, tőlem alig néhány méterre. A kicsik kiülve a vastag ágra, elmélyülten fogyasztották a potya kajájukat, hallván, hogy a fotós éppen bevetésképtelen.
Nagy a bőség, megéri a kockázat
Miután feleszméltem, vakuvillanások százaival zavartam meg rövid időre őket. Először elúsztak, de hamarosan visszatértek, és a fényözönben folytatták a lakmározást.
Hihetetlen fényjátékok közepette fotózhattam őket
Megtörtént, hogy a tó kifolyózsilipje a lehullott falevelektől eldugult, és hajnalra nem a hódfogak hangjára, hanem arra ébredtem, vízágyon fekszem a megnövekedett vízszint miatt. Hát ilyen a hódfotós élete. Főleg ősszel. Mégsem ez volt a leghatásosabb jelenet azokon az éjszakákon, amit abban a sátorban töltöttem egészen ősz végéig, a fagyok beálltáig. Mai napig minden este bejelentkezem az őrparancsnoknál, hogy kint vagyok a járőrterületük közelében, és ne lepődjenek meg, ha itt-ott felvillan egy-egy vaku fénye. Első időkben az őrségen kívül még a kint lévő esti horgászoknak is szokatlan jelenség volt ez. No, nem állítom, hogy mára már megszokták. De ez van. Egyelőre. Még nem értem a sztori végére. Ott hagytam abba, hogy az őrség tudta nélkül saját jól felfogott érdekemben sem villogok. Miért? Történt az elején, hogy egy alkalommal elfelejtettem bejelentkezni. Pont aznap, amikor őrzésvédelmi gyakorlat volt az erőműben. Persze erről én a sátorban semmit sem tudtam. Csak vártam, hogy megjelenjenek kis barátaim. Hát, miután megjelentek, azon nyomban el is tűntek. Röpke pillanatra egy nagy kérdőjel jelent meg az agyamban, de nem sokáig kellett várnom a válaszra. Hirtelen erős fénycsóva világította meg a vizet, és egy hangos felszólítás kérte, jöjjek ki a sátorból (szerencsére nem feltett kezekkel). Nos, a Terrorelhárítási Központ járőrei szakították félbe esti fotózásomat. A gyanús villogás jogosan felkeltette az őrség figyelmét, és azonnal rám küldték a kerítésen kívül rendszeresen járőröző kommandósokat. A kárörvendőknek megjegyzem, nem volt semmilyen földre teperés és bilincselés. Ismertük egymást. Sokszor segítettek már azzal, hogy jelezték, merre és mikor láttak vadmozgást az erőmű környékén, így téve könnyebbé az én fotózásaimat is. A szemembe világító erős lámpafényben azonnal beazonosítottak, látva, nem én vagyok a veszélyforrás az erőmű biztonságára, majd további jó estét kívánva távoztak. A kis hódok érthető módon nem jöttek vissza aznap éjjel. Én is békésen aludhattam reggelig. Mondanom sem kell, azóta még akkor is bejelentkezem az őrségnél, ha csak néhány pillanatra ugrom le a partra. Persze ez is ritka, mint a fehér holló. Ha már ott vagyok, akkor többnyire reggelig maradok. De egyszer mindennek vége. A tél közeledtével még a potya falatok ellenére is megfogyatkoztak az esti látogatások. El kellett fogadnom, hogy kis barátaim a téli szállásuk közelében keresik az esti vacsorának valót. Szerencsémre hollétükről a mai napig sok horgásztárs ad információt, így tudtam, merre induljak. A hideg őszi szelek és fagyos éjszakák miatt ideje volt sátrat bontani. Irány a hódvár!
Köszike!
