A mi hódunk
Kitérő
A sorozat mostani része csak a fényről szólt volna, mely – mint tudjuk – elektromágneses hullám. Igen, nem lógott volna ki a sorból, ám természetfotózásaim során annyiféle „hullámmal” találkoztam, hogy úgy döntöttem, róluk is teszek némi említést. A „mi hódunk” marad továbbra is a főszereplő.
Mi és a hódunk
Már csak azért is, mivel a hullámok szinte minden formáját használtam és észleltem az elmúlt évek során fotózáskor. Fifikus Fizikus barátom, Krizsán Árpi erre azt mondaná, nincs ebben semmi különös. A természetben minden a fizikáról szól. Igaza van, de van azért emocionális része is a dolognak. Ugye, Árpi? Akkor kezdjük a fénnyel. A fotózáshoz fényre van szükség. FÉNYképezés. Természetes és mesterséges fény nélkül is lehet képet készíteni, de az emberi szem számára láthatatlan spektrum, ami a 390 és 750 nanométer hullámhosszon kívül esik, csak speciális érzékelők segítségével láthatók. Szemünk a sötétben csatát veszít. Az esti fotózáshoz több hasznos kiegészítőt használok, pl. az infra- és hőkamerát.
Éjféltájt végre megérkeznek a vendégek
Ritkán, elsősorban teli(HÓD)hold idején szabad szemmel is észreveszem leskunyhómból a víz fizikai hullámzásából, hogy közeledik a médium. Akkor is könnyű dolgom van, ha az erőmű őrtornyainak fénye vagy a nagyfeszültségű elosztóállomás szinte nappali világosságot teremt a tóparton. Ilyenkor a vízfelszín minden rezdülését látom. Télen a jég borította felszín már nehezebb ügy. Persze itt is a víz hullámzása okozta hanghullámok segítenek. Ha vékony a jég, hallani lehet annak recsegését, ahogy a nagy testű állat a felszín közelében úszik. Jellegzetes recsegő hang jelzi, merre jár a „mi hódunk”. Egyhuzamban egy kifejlett példány akár 25 percig is képes a víz alatt maradni. Ha fogytán a levegő, akkor a jeget hangos robajjal áttörve a felszínre jön. Némi pihenő után továbbáll, vagy azon a ponton folytatja a már megkezdett termetes fa rágását, ahol legutóbb abbahagyta. Mi van akkor, ha nincs telihold, és az erőmű fényei sem segítenek? Sőt a szélirány sem kedvező. Amit bizony folyamatosan figyelni kell. Nagyon jó a szaglásuk és persze a hallásuk. Az éjszaka csendjében a legkisebb nesz robajként száguld. Különösen vízközelben. Túl közel nem mehetek hozzájuk. Ilyenkor mozgásérzékelős önkioldó rendszerrel egészítem ki a kamerákat. A kihelyezést és a várható kompozíciót előre megtervezve az így készített képek csak részben mondhatók közvetlennek és tudatosnak. Ők a szerencse fiai. Persze mögötte ott a rengeteg technikai és innovatív tartalom.
Én a kioldókábel végén türelmesen várok
Az i-re azért a hód teszi fel a pontot azzal, hogy legyőzve félelmét, pózol a kamera és a villogó vakuk fényében. Kontrollvakuk segítségével, távol a helyszíntől, a terepjáró szűk terében minden éjjel kuporogva várom, hogy villanjon valamelyik vaku. Tehetik, mert a rádióhullámok terjedését semmilyen nagyobb tárgy vagy sűrű közeg nem gátolja. A kommunikáció zavartalanul működik. Baj csak akkor van, amikor a téli éjszakában akkor jön a jelzés, amikor a termosz forró tartalmát éppen öntöm a pohárba. Hirtelen a szemembe villan egy hosszú sorozat. Jelzi, ott a hód! Meg a forró tea is, ami mind az ölembe vagy a nyakamba lottyan. Viszonylag közel vagyok a kihelyezett kamerához, ezért meg sem nyikkanhatok. Na jó, néha mondok néhány, nyomdafestéket nem tűrő mondatot. De csitt, csak azt kapom vissza, amit nekik adok. Gyakran kiegészítem a mozgásérzékelős exponálást egy hosszú önkioldó kábellel és egy hőkamerával. A hőkamerán keresztül látom a hód pozícióját, így én döntöm el, mikor exponáljon a gép. Szerencsés esetben, ha van a közelben tápforrás, akkor távolabb mehetek a kihelyezett érzékelőtől, és egész éjjel távcsövön figyelve nézem, mikor érkezik, és miként ügyködik a delikvens. A többi már csak a reflexeimen múlik.
A sötét éjszakában a hőkamera hatalmas segítség
Végül, de nem utolsósorban két érdekes emlős érzékszerveiről ejtek néhány szót, amiket volt szerencsém többször is fényképezni. A denevérek a levegőben ultrahanggal, a kevésbé ismert földikutyák a föld mágneses terét érzékelve és rezgéshullámok segítségével tájékozódnak a föld alatt. Parányi szemükkel nem látnak. Belső biológiai órájukat a nappali világossághoz és az éjjeli sötétséghez igazítják.
Az ultrahanggal vadászók lassan ébredeznek
A földikutya nagyon ritkán látogat a földfelszínre
A természet világa tele van érdekesnél érdekesebb lényekkel és jelenségekkel, különleges csodákkal. A legegyszerűbb egysejtűtől egészen a „legfejlettebb” főemlősig, aki mindenféle kütyüvel próbálja leplezni esetlegességét és kiszolgáltatottságát a nagy csoda, a TERMÉSZET elől.
A felkelő nap meleg fénye becses ajándék
Az ellenfényben jól jön az a kis pluszvakuvillantás
Abban nem vagyok biztos, hogy az ürge is így gondolta
A szajkó nem sokat törődött a villogó vakukkal
Beárnyékoltam a jeget, hogy ne csillanjon rajta fény
Játék a fénnyel és a széllel
Nyuszt pózol a hódoknak szánt kamerának
