A mi hódunk
Előszó
2018. június 18-án készült a fenti kép. Miért fontos ez? Nos azért, mert ezt a pillanatot tekintem a mai napig is tartó, számomra nagyon izgalmas fotós projekt kezdetének, melyről – reményeim szerint – érdekes és informatív tartalommal és természetesen képekkel fűszerezve egy cikksorozattal mondom el „A mi hódunk” fotózásának történeteit. Igen, már több éve komoly energiát fektetek bele egy olyan élőlény mindennapjainak tanulmányozásába és látható mozgásának megörökítésébe, mely napjainkban igencsak megosztja a közvéleményt. Erről és még sok másról olvashatnak az elkövetkező hónapokban. Még valami, a képet az atomerőmű közvetlen közelében készítettem. Szinte minden felvétel a Paksi Atomerőmű Horgászegyesület tavain vagy annak közelében készült. Ezért is „A mi hódunk” a főcím.
Akkor vágjunk bele, vagy ha stílszerű akarok lenni, harapjunk rá. Igen, a hódot általánosságban úgy ismerik, mint egy fafarigcsáló és döntögető, gátakat építő állat. Sokan csak ennyit látnak. Folyó- és állóvizek partján sétálva nagyon kivételes szerencse kell ahhoz, hogy nappal bárki is megpillantsa. De kezdjük először azzal, kiről is van szó. A világon két faja létezik, a kanadai és az eurázsiai hód. A kanadai hódról gyerekkorom indiános könyveiben olvastam. Jaj de régen volt! Az őslakosok húsáért és bundájáért vadászták, életük egyik fontos részeként tekintettek rá. Vallási kultúrájukban – mint az őket körülvevő minden dolgot és jelenséget – mitikus tisztelet övezte. Ők még ismerték azt az aranyszabályt, hogy csak annyit vegyél el a természettől, amennyire az életed fenntartásához feltétlenül szükséged van. Jó-jó, tisztában vagyok azzal, mit jelent az egy főre eső négyzetkilométer. De attól, hogy napjainkra ez a szám a töredékére esett, még lehetne önkontrollunk! A harmónia egészen addig tartott, amíg be nem tették lábukat az új kontinensre európai hódító őseink. Hát igen! Nem az arany volt az egyetlen dolog, mely felkeltette mohó érdeklődésüket. Vittek (azaz hoztak) mindent, mint az aduász! Ha csak a hódra koncentrálunk (végül is ez a cikksorozat lényege), akkor nem a húsa, hanem a bundája volt az elsődleges célpont.
Az Atomenergetikai Múzeummal készítettünk egy, a múzeum YouTube-oldalán ma is megtekinthető ismeretterjesztő sorozatot. Az „Állati jó fizika” egyik epizódjában (link a cikk alján) Krizsán Árpi „Fifikus Fizikus” kollégámmal arról is beszélgetünk, miként képesek az emlősök, köztük a hód is éberen, aktív életet élve átvészelni a telet. Természetesen tudjuk, hogy az emlősök nyári szőrzetüket levedlik, és egy jóval sűrűbb téli bundát növesztenek. Na de milyen sűrűt? Hihetetlennek tűnhet, pedig tény, hogy a hód bundájának sűrűsége 12-23 ezer szőrszál egy négyzetcentiméteren. Minden tiszteletem azé, aki ezt megszámolta. De mégsem a hód a csúcstartó. A vidrabunda sűrűsége ennek duplája. Itt jön az érdekes része a dolognak. Kevés hódbundáról hallottam, igaz, látni azért láttam oroszországi útjaim egyikén. Novovoronyezs közelében, a zapovedniki nemzetközi hírű természetvédelmi központ kiállítótermében. Erről egy külön részben részletesen írok majd. A 18-19. század végére a hódállomány szinte nullára csökkent. Igen, szisztematikus hajtóvadászat indult ellenük. Az angol Hudson & Company „áldásos” tevékenységének köszönhetően, mely arra szakosodott, hogy a Nagy-tavakon kiépített kereskedelmi hálózatával, indián és kalandvágyó európai prémvadászok segítségével maradéktalanul kielégítse a kor európai urainak divathóbortját. Micsoda?! Kásztor! Akarom mondani kalap. Na neee! De! A kor nemezeléssel készített kalapdivatja a fő ok. Az európai rokonok az elsők voltak, akikre már a középkorban szemet vetettek őseink. Sőt! Ez az az időszak a keresztény egyház történetében, midőn böjt idején még a húsát is fogyasztották. Merthogy? Mondván: a hód vízben él és úszik, ráadásul pikkelyes a farka. Ezért az egyik középkori pápa halnak nyilvánította. Igaz, a hasukat igencsak kedvelő egyházfők és papok sokáig nem élvezhették ezt a privilégiumot. Az áltudomány felett győzedelmeskedett a természettudomány. Kedves hölgyeim, ha e sorok olvasása után rohannának párjukhoz, hogy szemükre vessék hajdani hiúsági és haspárti bűneiket, egy pillanatig még, kérem, várjanak! Mi jut eszükbe elsőként, ha azt mondom parfüm? Biztosra veszem, hogy nem a hód. Pedig komoly összefüggés van köztük. Akarom mondani, csak volt, ahogy a férfiúi hiúságból eredő bűnös divathóbort, úgy a hódpézsma parfümgyártási alapanyagkénti használata is már a múlté. Igaz, hogy több neves parfümgyártó cég csak az utóbbi évtizedekben hagyott fel az állati eredetű pézsmát tartalmazó illatszerek gyártásával. A hódmirigyben körölbelül ötvenféle vegyületet azonosítottak eddig. A szintetikus anyagokkal helyettesített technológia sokat javított a fajok fennmaradásán. Miként a divatipar is tette ezt a műszőrme bevezetésével. Azért hozzáteszem, ez sem fenékig tejfel, lásd szeméthegyeink, óceáni műanyagszigeteink mérhetetlen nagyságát. Nehéz dolga van a földnek. Nem kis kihívás embert hordani a hátán.
2013 júniusában a dunai vízállás Paksnál 891 cm. A hatalmas víztömeg kimozdította élőhelyeikről a közel két évtizede (1996) sikeresen hazánkba visszatelepített hódokat. Új élőhelyeket keresve, napközben is vándoroltak. A Paksi Atomerőmű hideg vizes csatornájának torkolatánál dolgozó kollégák hívtak fel, hogy azonnal menjek, mert egy vidra úszkál föl-alá az uszadékfogó műtárgynál. A vidráról nehezen képzeltem el, hogy nappal „flangál” le-föl. Na lássuk, irány az uszadékfogó, annak ellenére, hogy már egy előre megbeszélt fotós túrára kellett volna indulnom dr. Kalotás Zsolt barátomhoz. Felhívtam türelmét kérve, mondván, a mecseki bánáti bazsarózsák még várhatnak kicsit. Hangján, melyen éreztem, kissé méltatlankodó volt a halasztás miatt, és hitetlenkedő is a vidrát illetően, azért megértette választásomat. A vízparton csaholva futkározott az ott dolgozók befogadott kutyája, jelezve, merre járhat a hívatlan vendég. Nem kellett sokat várnom, hamarosan felbukkant. Nagyon meglepődtem. Alig vártam, hogy találkozzam nagyra becsült barátommal, és megmutathassam neki a felvételt. Mit ne mondjak, meglepődve, őszintén és elismerően gratulált. Természetesen némi pikírtséggel megjegyeztem: „Igazad volt, Zsolt, tényleg nem vidra!”
Na de térjünk vissza a tárgyra. Ott tartottunk, hogy majdnem kihaltak a mi hódjaink, Óperencián innen és túl egyaránt. Szerencsére csak majdnem. Miért nem ragadott el a hév, és 2013-ban miért nem vágtam bele, akarom mondani, haraptam rá a hódok fotózására? Nagyon egyszerű a magyarázat. Mert nálánál egy jóval kisebb rágcsálóval voltam elfoglalva. Az „Ürgemese” albumot készítettem éppen.
Első találkozásunk meghatározó pillanata Paks határában, az Ürge-mezőn. Közel húsz éve járom a természetet, és gyűjtöm a tapasztalatokat egy-egy faj fényképezésekor. Az első években nagyon keveset tudtam, miként fényképezzek le egy ürgét. Napokon keresztül egy fekvő lessátorban sok-sok órát vártam, abban a hiszemben, hogy így majd sikerül lefotózni a mező névadóját. Nagyon meleg volt odabent és kint is. Az ürgék ki sem mozdultak otthonukból. Az évek során lassan kiismertem szokásaikat, és alkalmazkodva napi ritmusukhoz kerestem fel őket. Eleinte persze a lelkes amatőr elszántságával vártam a nagy találkozást. Végül csak megtörtént. Igaz, szerintem fotóalanyom csak szánalomból jött oda elém, és buksiját az avarba dugva, álcaruhát öltve közölte velem, hogy van ürge az Ürge-mezőn. Na, ekkor határoztam el, hogy egy darabig ő lesz a főszereplő a fényképezőgép memóriakártyáján.
Én az a fajta volnék, aki egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni. Arra viszont nagyon! Persze nem teljesen igaz ez sem, mert el-elkalandozok néha. Időközben bejártam Oroszországot, ami szintén egy szép fejezet természetfotós történeteimben.
Az oroszországi atomerőművek környezetét járva, Balakovóban készült a kép, mely egyben az utazásokról megjelent album címlapfotója is lett. Minden egyes atomerőművet befogadó város helyi fotósai, környezetügyi szakemberei kalauzoltak. Amikor helyi vendéglátóm a Volga partjára vitt, ahol az ott élő szteppei mormotákat mutatta meg, nagyképűen kijelentettem, hogy előtérben a mormotával, mögötte a közel négy kilométer széles Volga túlpartján lévő atomerőmű kontúrjával szeretném elkészíteni a fotót. Inkább nem írom le, mit gondolhatott rólam a vendéglátóm. Utólag belegondolva, én sem hittem igazán, hogy ez sikerülhet. Néhány napig voltam csak ott. A hazautazás előtti nap délutánján eszembe jutott, hogy jó lenne, ha az ígért felvételt legalább megpróbálnám elkészíteni. Kértem, vigyenek ki a helyszínre. Ha elkészül a kép, hívom őket. Nem kellett sokat várniuk a hívásra. Hogyan sikerült? Én a paksi és hardi ürgéknél szerzett tapasztalatokra és a hatalmas szerencsére fogom.
Az elmúlt évek nagy részében Németkér, Cseresznyés, Gemenc, Gyulaj erdeit jártam. Nyári napfordulók idején „szülőföldem szép határát”, Báta, Bátaszék és környékét, ahol az óriás énekeskabócák újjászületését vettem célba. 2018-ban hirtelen változott a fő irány. Az erőmű horgásztavai, a közeli Duna-part és néha-néha Gemenc hódjai felé fordultam. Miért? Arról majd a következő részben beszélek. Lényeg, hogy évek óta az eurázsiai hód (Castor fiber) a sztármodell. A kanadai és az eurázsiai faj neve egyben előfordulási helyüket is jelöli. Bár ez nem teljesen igaz. A visszatelepítésekbe némi hiba is csúszott. Európában van egy-két nagyobb kanadai hódpopuláció, ám ezeket árgus szemekkel figyelik és felügyelik a szakemberek. Nem a biológiai keveredéstől félnek, az ugyanis genetikailag lehetetlen. A kanadai hód agresszív természetétől óvják meg a mi őshonos állományunkat. A kanadai valamivel nagyobb az eurázsiai hódnál, ez utóbbi felnőttkorára elérheti a 1,5 m-t, súlya 30 kg-is lehet. Észrevették, hogy az idő múlásával fokozatosan nőtt az általam fotózott rágcsálók mérete? A hódnál csak a vízidisznó, vagy más néven kapibara nagyobb rágcsáló, mely Dél-Amerikában él, őt valószínűleg kihagyom. Maradok a „Mi Hódunk”-nál. A hódot nehéz kihozni a sodrából. Ha mégis sikerül valamivel felhergelni, akkor sem támad torokra. A területére betolakodót vagy a kicsit rámenősebb fotóst vízre mért farokcsapásaival ijesztgeti, illetve így figyelmezteti társait a veszélyre.
Ez a felvétel már több rangos természetfotós világversenyen is bekerült az utolsó, szűkített válogatóba, hol magában, hol sorozat részeként. 2021-ben a franciaországi Montier-en-Der versenyen 18 000 pályaműből a legjobb száz közé, a Történet kategória három legjobbja egyikének jelölték. Büszke vagyok arra, hogy a Kondor-tó hódjait világ körüli utazásra vihettem.
