A mi hódunk
Itt van az ősz…
Az ősz színeit, melankolikus, sejtelmes hangulatát nagyon szeretem. Úgy gondolom, sokunkról feltételezhető ugyanez. Ne értsenek félre, nem vagyunk depressziósak. Szerintem a vonzalom az évszak misztikumával magyarázható. Ilyenkor a természet lassú, de nagyon látványos folyamaton megy keresztül. Fák, cserjék elszíneződött, szebbnél szebb lehulló levelei jelzik, közelednek a hideg téli napok. A természet többi szereplője jóval észrevétlenebbül készül a hideg hónapokra. Keresik, építik a túlélésüket biztosító meleg vackukat. Éléskamráikba gyűjtik téli eledelüket. A mi hódunk pedig ilyenkor kezd egyre jobban láthatóbbá, hallhatóbbá válni az őt kereső fotós számára.
A még utolsó erejével újra sarjadó füvet egye jobban fojtogatják a lehullott levelek. A fára és bokrokra jellemző levelek, szőnyegminták kavalkádja csábító és hálás fotótéma.
A sűrű köd nem engedi át az erős napfényt, ezért homogén és árnyalatokban gazdag képeket lehet így készíteni. Arról nem is szólva, hogy ködös időben szélcsend van, ezért fotóállvány nélkül, kézben tartott géppel is dolgozhatunk. A talajon lecsapódott finom vízcseppek még szebbé változtatják az ősz varázsszőnyegét. Gombák sokasága használja ki ezt az időszakot arra, hogy spórák millióit elszórva bebiztosítsa fennmaradását.
Rovarok, bogarak, kétéltűek és hüllők már rég az avar alatt, a földben vagy korhadt farönkök, kövek zugában vészelik át a rájuk köszöntő fagyos napokat. Messze még a tavasz. Jócskán kell még arra várni, hogy újra előbújjanak meleg vackukból. A sündisznók, akik túlélték urbanizált világunk veszélyekkel teli megpróbáltatásait, fészkük melegében tüskés gombócként alszanak. Az itt költő vándormadarak már rég útra keltek. Míg mások éppen megérkeztek. Vadludak gágogásától, darvak kurrogásától és persze varjak károgásától hangos a ködfüggöny miatt láthatatlan égbolt. Ennek ellenére érezhető, hogy „alapjáraton van” az eddig megszokottakhoz képest a természet. Erre majd a tél tesz még rá jó néhány (remélhetőleg hó)lapáttal. A figyelő szem és fül a tó partján sétálva hamar kiszúrja, hogy az ágak között cinkék, rigók civakodnak egymással egy-egy szem magért. Néha riadtan reppennek el, mert már jó előre látják, hogy egy vörös vércse vagy karvaly lendült támadásba. A diófa alatt mókus keresi a még be nem gyűjtött termést. Harkályok, fakopáncsok, zöldküllők kopogtatják a fa törzsét vagy turkálják az avart, hogy a napi menü összeálljon. De hoppá! Ennek a fának hiányzik egy jókora darab a kérgéből. Nyilvánvaló, hogy a mi hódunk a tettes. Láthatóan frissek a rágásnyomok.
Nézzük csak, honnan jött ki őkelme a partra. Megvan! A vizes avart letaposó nehéz test jól látható sáros csapása elárulta őt. Indulhat az őszi fotózása. Lehet a képek készítésének stratégiáján gondolkodni. Az indiánok és az egykori prémvadászok is ezt az időszakot tartották a legjobbnak elejtésükhöz. Miért? Egyrészt a tél közeledtével jóval sűrűbb és sokkal melegebb bundát növesztenek, ez volt az akkori szőrmekereskedők legfontosabb minőségi elvárása. A nyári időszakban a burjánzó aljnövényzetben szinte lehetetlen nyomukra bukkanni. Ősszel viszont jóval átláthatóbbá válik a táj. Nincsenek lombok, és a magas aljnövényzet is megadja magát az évszaknak. A föld színével szinte eggyé válva felfedi a kíváncsi szemnek eddig rejtett titkait. A mi hódunk számára is eljött a téli ínséges időszak átvészelését biztosító éléskamrák feltöltésének ideje.
Ilyenkor más növényi táplálék híján szemmel is jól látható nyomokat hagy maga után. Megkezdi a fák kérgeinek rágását, hogy azokat kidöntve hozzájuthasson a fiatalabb, lédús, zsenge hajtásokhoz. A kérgétől megszabadított vastagabb ágakkal megerősítheti várait. A Kondor-tó hódjainak annyival könnyebb a dolguk, hogy itt a víz szintje állandó, alig ingadozik néhány centit, ezért nekik csak az éléskamrák feltöltésével, nem gátépítéssel kell foglalkozniuk. Ami a kisebb folyóvizek mentén élő rokonaik számára egy plusz, egész éven át folyamatos feladatot adó elfoglaltság. A lédús, tápanyagban gazdag falatok maradványait már nem rejti el semmi a szemünk elől. Megkönnyítik az őket kereső fotós dolgát. Kicsit! Mivel a neheze csak ezután jön. Ilyenkor már hűvös éjszakákkal, fagyos hajnalokkal kell számolnia annak, aki arra vetemedik, hogy egész éjjel kint legyen köztük, és figyelje, kutassa és fényképezze aktív, vízen és vízparton töltött éjszakai pillanataikat. De megéri! Tény, hogy a siker sokat várat magára. A kudarcos éjszakák száma jóval magasabb, mint gondolnánk. De saját hibáiból tanul leginkább az ember. Nap mint nap, reggelente mindig átnézem az éjszaka képeit. Ekkor látom, mit rontottam el. De azonnal újragondolom és módosítom a taktikát és a beállításokat, hogy a következő éjszaka már meghozza a várva várt pillanatot. Nos, nem mindig sikerül másodjára és sokadjára sem a dolog. Szerencse is kell hozzá bőven.
