A mi hódunk
Miért is?
Ha megnézzük egy hazai vagy nemzetközi természetfotós pályázat képeit, láthatjuk, hogy szinte mindegyik tartalmaz egy „Ember és természet” kategóriát. E témakörben a pozitív és negatív üzenet egyaránt helyet kap. Már régóta ismert tény, hogy urbanizált világunk folyamatos terjeszkedése, a természetes élőhelyek csökkenése komoly hatást gyakorol az élővilágra. Ám egyre több azon példák száma, ahol az ember környezettudatos gondolkodással igyekszik ezt a – mondjuk ki – természetellenes folyamatot mérsékelni. Több-kevesebb sikerrel. Ha elfogadjuk – és miért ne tennénk – erőfeszítéseink sikerét befolyásolja az élővilág alkalmazkodóképessége is. A hód esetében vitathatatlan tény, hogy napjainkra a leglátványosabb visszatelepítési projektek egyikéről beszélhetünk.
Olyannyira, hogy már problémássá vált állománykezelésük. Szakemberek becslése szerint 2021-re számuk elérte a 11 000-et. Hát ez bizony nem kevés. Pláne úgy, hogy hazánkban nincs természetes ellenségük. Figyelmen kívül hagyható az a néhány határsértő medve és farkas, akik hébe-hóba átruccannak hozzánk a szomszédos országokból. A hatalmas, szinte háborítatlan vizes élőhelyek hiányáról nem is beszélve. Mindenütt ott vagyunk. Akkor miért erőltettük ezt a visszatelepítést? Lelkiismeretfurdalásunk volt? Hiányzott egy cuki kis hódos szelfi? Nincs elég favágó az erdeinkre? Egyik sem. Környezettudatosság, biodiverzitás, harmonikus ökológiai rend. Ezért! Magyarázni, érvekkel alátámasztani e fogalmakat nem az én tisztem, és nem is vagyok rá alkalmas. Különben is, számtalan csatornán jut el hozzánk napi szinten ezek fontosságáról a hiteles és szakszerű információ. Aki még így sem érti, annak meg pláne nincs miről beszélni. Tanuljunk meg a természettel békében élni. Pont. Az élővilág sokszor sikeresen alkalmazkodik hozzánk. Viszonozzuk ezt a gesztust. Ja, hogy a föld népessége születésem óta napjainkra majdnem háromszorosára nőtt. Így nehéz a harmonikus együttlét, de nem lehetetlen. Természetfotós pályafutásom során sokszor találkoztam pozitív és negatív példákkal egyaránt.
Az Ürgemese készítése közben tapasztaltam, milyen tökéletesen alkalmazkodott a szabadtartásos legeltetéshez a mese főszereplője. A hardi legelő juhásza, Attila sajnos már onnan fentről látja csak, hogy a tizenegynéhány évig otthonaként szolgáló bodega melletti hodály, magtár és legelő állandó lakója az ilyen típusú állattartás megszűnésével eltűnt. Szomszédai világgá mentek. Bár folyik még legeltetés a területen, de az ürgéknek hiányzik az a sok potyafalat, amelyet a szabadban tárolt magtárból bármikor vételezhetett. Ez persze megkönnyítette a természetfotós munkáját.
A foltos szalamandráról egy turistaközpont parkolójában készítettem ezt a képet. Mondanom sem kell, nem ilyen fotóról álmodtam, mikor több száz kilométer után kiszállva a kocsiból szó szerint belebotlottam a lábam előtt heverő témába. Szomorú tény, hogy útjaink sok védtelen áldozatot szednek. Mára már több olyan pozitív kezdeményezés működik, mely akár a hüllők, kétéltűek és emlősök biztonságos vonulását könnyítik. Vadátjárók létesítése, út alatti alagutak építése, civil természetvédő szervezetek és önkéntesek munkája nagyban hozzájárul, hogy kevesebb ilyen áldozattal találkozzunk.
A „mi hódunk” egyelőre nálunk a Kondor-tavon még a pozitív oldalt erősíti. Egyelőre! Ígértem, hogy elárulom, mi indította be nálam a máig tartó figyelmet iránta. Az előbbi gondolatokra erősítenek rá a válaszok. Az első, mely már belülről kíváncsivá tett, de mégsem volt elég nagy impulzus ahhoz, hogy rámozduljak a témára az az volt, hogy horgász cimborám, Tamás, akivel életem legnagyobb harcsáját (64,5 kg, 211 cm) fogtam itt az erőmű horgásztaván, elmondani sem tudom hányszor hívott esténként azzal, hogy horgászás közben milyen élmény volt számára, hogy láthatta, miként tanítja a hód mama a kölykét a tó partján burjánzó szeder falatozására, vagy az eperfáról lehulló érett termések habzsolására. Lelkes beszámolóját meghallgattam, majd megköszönve az információt, folytattam félbeszakított fotózásomat. A nyári napforduló idején évek óta néhány héten át, napról napra visszatérek oda, ahol születtem, ahol ilyenkor az újjászületés legszebb pillanatait örökíthetem meg. Sok olyan kép készült a mórágyi dombokon és Bátaszék mellett, amelyek „A kabóca, az ürge és a többiek” című albumom egyik fejezetének ékkövei. Az első ciripelő hang hallatán, amit Szekszárd központjában unokámmal sétálva hallok, azonnal eldöntöm, hogy már este indulok is a kabócák földjére. Irány a szülőföld! Várnak az éjszakai lovagok. Kell egy kis változatosság.
Nyáron a Bátaszék melletti völgyekben töltött éjszakák egyik szerencsés pillanatában készült felvétel rangos elismeréseket kapott európai és amerikai természetfotós versenyeken egyaránt. Sok időt, főleg éjszakát töltök a nyári napforduló idején a bükkösök mélyén. Magányosnak nem érzem soha magam, mert hol szarvasok, vaddisznók, baglyok, denevérek, pockok és lepkék látogatnak meg munka közben. Kíváncsian figyelik, ki az az elvetemült, aki heteken keresztül behatol az életükbe, és fura villogásokkal zavarja meg az éjjeli sötétséget. A fényképezőgép hangos kattogásának tájidegen zajáról nem is beszélve. Nagyon élvezem az itt töltött idő minden pillanatát. Igaz, voltak nem kívánt kihívások is, mikor a hirtelen jött zivatar komoly feladatot adott, miként juthatok le a csúszós, agyagos dombról szeretett Nivámmal. De megoldottuk. Beszéljünk a szép oldaláról. Arról, mikor a fák lombjai közt átvilágító Tejút látványa meseszerűvé tesz minden itt töltött pillanatot. Ám egyik legszebb élményem az volt, mikor az elmélyült fotózásból félszemmel felnézve, a domboldalt figyelve zöld pontok vízesésszerű lebegését láthattam. Gyönyörűséges jelenet, soha nem felejtem el. A szentjánosbogarak is ilyenkor rajzanak. Ilyen és ehhez hasonló dolgok közepette, a csend és sötétség birodalmában, de nem egymagamban készült ez a kép, amelynek címe: Esti mese. Főleg ezért szeretem a természetfotózást. Az elismerés fontos, de az ilyen pillanatok átélése a legnagyobb jutalom számomra.
Majd néhány hét után folytatom ott, ahol abbahagytam. Az év minden napjára jut téma bőségesen. Virágok, lepkék, békák, rókák, vaddisznók, őzek és szarvasok, és persze számtalan madár. Akkor most jöjjön a válasz másik fele. Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami beindította máig tartó érdeklődésemet a hódok iránt? Egy közösségimédia-felületre felkerült rövidke, telefonnal készített videó, melyet Gerzsei Zoltán barátom osztott meg egy hódról, amely a Füzes-tó befolyó vize mellett ért partot, és átsétált a Kondor-tóba. Mindez világos nappal történt. Na, ez már kiütötte a biztosítékot! A hódokat sűrűn lakott területeken, ritka kivétellel, csak éjjel lehet fotózni. Óvatosak, kerülik az ember társaságát. Érthető az öröklött genetikai ösztön. Igaz, a helyi horgászok gyakran mesélik, hogy számtalan alkalommal az orruk előtt úszik el, nem zavartatva magát a parton ülő sporitól. De én mindig kiegészítem szavaikat azzal, hogyha megmozdulnak, a székről felállnak, a másodperc tört része alatt a víz alá bukva eltűnik a szemük elől. Így igaz, mondják. Mi történhetett, hogy Zolinak sikerült nappal videót készíteni róla? A magyarázat nem az, hogy őt annyira kedvelik, hogy reggeli programként pózoltak neki. Ennél ez sokkal prózaibb. Azon a hétvégén az egyesület egy iparági horgászversenyt rendezett. A rengeteg versenyző minden létező horgászhelyet elfoglalt. Azóta már tudom, hogy a „mi hódunk” éjszakánként kisebb-nagyobb túrákat tesz az éj leple alatt. Bejárja, ellenőrzi territóriumát, és meg-megáll egy-egy jobb falatot találva. Tóról tóra vándorol, sőt még a közeli Dunára is kilátogat. Ám a pirkadat fényei arra figyelmeztetik, irány haza. Aznap nem számolt vele, hogy a megszokott visszaút minden átjáróját elfoglalták a versenyhorgászok. Sokáig keresgélt, végül rátalált arra az egy pontra, ahol a versenyszabályok nem engedték a horgászatot. Megtalálta a kiskaput. Én pedig az új témát.
