A mi hódunk
Három kicsi hód
Téli szállásukat hamar megtaláltam. Tudván, hogy a hideg beálltával nem mennek messzire, a környéken található sűrű rágásnyomokat kerestem. A deres fűben láttam, merre járnak. A vízpart közelében hagyott lerágott ágak jelezték, jó helyen járok. Az új helyszínen semmilyen lest nem építettem, gondolván, úgysem bírom a hidegben sokáig a kint létet, szükségtelen a komolyabb berendezkedés. Tévedtem. Már az első időkben oly bájos jelenetekkel ajándékoztak meg a kicsik, hogy feledtették velem minden szabadban töltött fagyos éjszaka megpróbáltatásait.
Három a magyar igazság
A cikksorozat elején már említettem, hogy gyerekkorom indiános olvasmányaiban hallottam először a hódokról. Egyik ilyen, talán sokak számára is ismert Delfin-sorozat kisregénye még ma is ott van a polcomon, Szürke Bagoly „A két kicsi hód” című könyv. Sokszor jutottak eszembe sorai, mikor a tópart újszülött hódjait fotóztam. Nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az élővilág nagyon sok szereplője legalább annyi – ha nem több – érzelemben gazdag világával akár képeken vagy híres természetfilmek kockáin naponta üzeni, nem az ember az egyedüli érző lény a földön. Mókás pillanatokat, testvéri szeretetet, néha-néha tanító fegyelmezések pillanatait örökíthettem meg a velük töltött sok-sok éjszakán.
Ketten könnyebb
Hát te pöttöm, mit akarsz?
De ne menjünk annyira előre. Miután megtaláltam a fotózásra legalkalmasabbnak vélt helyet és pozíciót, ki kellett találnom, mivel is csalhatom oda, és ami még nehezebb, mivel marasztalhatom a kamera előtt őket. Nem a villogó vakuk fénye volt a gyenge láncszem a dologban. Azt már ősszel többé-kevésbé megszokták. Hónapokon át, egy hálózsákba bújva, némi álcahálót használva, a földön fekve vártam, hogy a biztonságukat jelentő vízből a partra jöjjenek.
12 órát feküdtem a földön, hogy ezt a pár hópihét megörökíthessem a hóddal
Eleinte csak akkor merészkedtek fel a tó magas partoldalának tetejére, amikor a szél nem feléjük vitte a szagomat. Az ember iránti ösztönös félelem genetikailag kódolt minden vadállatban. Na jó, vannak kivételek. De ők nem vérhódok. Igaz, 2013-ban egy hódharapás végzett Fehéroroszországban egy horgásszal. A szerencsétlenül járt pecás szelfizni szeretett volna a tópart körül nagy számban megtalálható hódok egyikével. A kiszemelt delikvens viszont nem akart a közösségi médiában szerepelni. Az őt felemelő horgászt ijedtében oly szerencsétlen helyen harapta meg, hogy az elvérzett. A kiérkező mentősök már nem tudták megmenteni. Hogy a hóddal mi lett? Nem tudom. Szerintem világgá menekült. Nem ragadozó, ő egy ártatlan növényevő. Természetes védekezőösztöne lépett működésbe, amikor erőszakkal felemelte a spori. Nos, ez a történet többször eszembe jutott, amikor az évek során nem egyszer megtörtént velem, hogy az éjszaka sötétjében körülöttem motoszkáltak kedves kis barátaim. Nem tagadom, ilyenkor szaporább volt a pulzusom. De higgyék el, a hód jámbor állat. Ami viszont tény, komoly csatákat vívnak egymással, ha területük védelméről van szó. Már kiskorukban gyakorolják, miként védjék meg magukat. Játékos hancúrozásaikról a következő számokban írok. Most tél van. Ez nem az adrenalinlevezető csaták ideje. Sok táplálékkal a minél vastagabb zsírréteg elérése és a természetben ez idő tájt szűkében levő falatok minél kisebb energiaráfordítással történő beszerzése a céljuk. Hát én mindent megtettem ezen célok sikeres elérése érdekében. Apait, anyait beleadtam. Amíg lehetett, a természetben talált, illetve barátok által felkínált hullott almával halmoztam el őket. De eljött a pillanat, amikor csak az áruházláncok polcairól hordhattam naponta kilószám a csalit. Inkább nem mondom mennyibe került. Drágaságaim meghálálták törődésemet. Pózoltak rendesen.
Almazsonglőr
Csak ismételni tudom magam, köszike!
Szemmel áthatóan gömbölyödtek. Eljött az idő, hogy nem a széljárás volt a fő probléma, hanem az, hogy elég almát vittem-e aznap éjszakára. De figyeltem arra, hogy a sok puha, lédús alma közé kerüljön többször kemény falat is. Na nem a fotósállványra gondolok!
Mindig akad egy segítőm
Hadd kopjanak azok a fogak. És ami a legfontosabb, nem tettem magam függővé számukra a táplálékellátásban. Hagytam, hogy a környezetük adta lehetőségeket is kiaknázhassák.
Ezzel hamarosan végzek, jöhet a következő adag
Csupa kihívás az élet
